A legvidámabb tárhely

'Annak, aki az utóbbi harminc-negyven-ötven esztendőben a volt Jugoszláviában szocializálódott, egyéb alapélménye alig­ha lehetett, mint a szétcsúszás, a fölbom­lás, a széthullás, a dezintegrálódás. Az már a személyes érzékenység függvénye, hogy mindebből ki mit érzékelt a tör­ténések idején: a Tito marsall nevével fémjelzett anyagi jólét, polgári szabadság és testvériség-egység illúzióját, vagy a tönkretett vállalkozások nyomorát, a más­ként gondolkodók süllyesztőbe zárását és a lefojtott, de dühöngő nacionalizmust; az antibürokratikus forradalomnak nevezett politikai pluralizálódásban a miloševići diktatúra kezdetét, vagy a demokratizálás reményét. Később egyértelműbbé váltak a dolgok: a háborúk, a harctérről bá­dogkoporsóban hazahozott apák és gye­rekek, a lakosság anyagi ellehetetlenítése és a háborús/gazdasági nyerészkedők uralma, az elszigeteltség, majd a bom­bázások, végül a magánosítás során nincstelenné tett százezrek nyomora gyökerestől tépett ki minden illúziót, a fölbomlás, szétcsúszás, széthullás, dez­integráció közvetlen valóságként hatá­rolta be a Szerbiára zsugorodott Jugoszlávia lakosainak, köztük a vaj­dasági magyarok létterét.

Meg lehet-e kapaszkodni egy ilyen,darabjaira hulló világban? Hogyan lehet elviselni a jelen megpróbáltatásai mel­lett mindazt, ami a múltról és a múltból kiderül? Szabó Palócz Attila a gyűjtés és lejegyzés mániájában találta meg a világgal szembeni viszonyának felol­dását. Ne menjen veszendőbe semmi. Egykori újságcikkektől kezdve a hang­kazettára vett, majd letörölt zeneszá­mok listáján keresztül, versírótá­borokban született versikékig, drá­matervekig mindent lejegyez, félretesz, feljegyzései jelentik számára a ka­paszkodót. A legvidámabb tárhely cím, ami a regényben voltaképpen a ka­napé megnevezésére szolgál, egyszerre asszociál a legvidámabb barakkra, és a digitalizálás nyomán létrejött, szinte határtalan elraktározási lehetőségre, ahonnét bármi bármikor előhívható. Csak hát egyáltalán nem biztos, hogy veszélytelen a régen elspájzolt dolgok után kutakodni, ki tudja, mi akad a kereső kezébe.

Szabó Palócz Attila voltaképpen egy dokumentumfilmet tervezett az Új Symposion folyóirat Sziveri János, Csorba Béla, Losoncz Alpár vezette szer­kesztőségének 1983-as meghurcolásáról, aminek a forgatása végül fél­beszakadt, ám a vágások, áttűnések a regényszöveg funkcionális elemeiként fennmaradtak, akárcsak az elkészült nagyinterjúk, amelyek egyike vágatlanul és szerkesztetlenül leírva tartja a regényszerkezetet.

Mindehhez, dokumentumok és járulékos elemek kapcsolódnak, az Elbeszélő Én látszólagos téblábolásai nyomán kibon­takozik egy, a jelenből az 1960-as évek elejéig visszanyúló társadalmi kép, ame­lynek kulturális vetületében megjelennek a vajdasági magyarság csúcsintézményei:a Magyar Tanszék, a Forum kiadóház, az Újvidéki Rádió. Az Elbeszélő Én ugyanakkor a vele történő eseményeket is az elbeszélés hálójába vonja. Az egy­máshoz illesztett szövegrészek mindunta­lan szétcsúszással fenyegetnek, a tár­sadalmi dezintegrálódás viszonyai a szövegrészek egymástól elrugaszkodó magatartásában képződnek meg, el egé­szen a teljes elveszettségig, amikor a narráció összeomlik, és egyszerre több entitás szólal meg általa, egyetlen szövegen belül különböző nyelveken és egymástól független szólamokon. Az összeroppanás és identitásvesztés eme csúcspontja paradigmatikus képet ad a vajdasági magyarságnak az utóbbi félszázadban visszakeresett viselt dolgairól és létállapotának meghatározóiról.

Fekete J. József

***

„Ekkor már kint jártunk a temető előtt, a gesztenyesütödés albánok körül, épp az ínycsiklandó illatok között haladtunk el, szállt a füst a szomszédos kaszárnya felé, s bizony alig álltam meg, hogy ne vegyek néhány liternyit. A fekete keretes gyászjelentések színe kiválóan illett ujjaim és kezem színéhez a gesztenye elfogyasztása után. Gyermekkorom nagy november elsejéi, amikor apámmal kihoztuk a koszorúkat, s hazafelé menet feltöltöttük gesztenyekészleteinket, útközben pedig a közelben lakó Vasasékhoz betérve nagy részét el is fogyasztottuk. Az Elbeszélő Én azonban mintha nem akart volna továbbhaladni, ott lépegetett ugyan mellettünk, tehát ha­ladt... mégis, a témában nem hagyta magát eltéríteni eredendő elképzelésétől... állni látszott a téma, bár az Elbeszélő Én haladt... Arról a megbeszélésről valahogy nem sok minden hangzott el – mondotta volt. Ja, ott a megbeszélésről? – kérdezett vissza. Hát igen, az Elbeszélő Énnek aznap valahogy mintha nem jött volna össze, hogy úgy tegyen fel egy ép­kézláb kérdést, hogy arra ne viszontkérdés legyen a válasz.”