Légszomj

ELŐSZÓ HELYETT

Miért aktuálisak Deák Ferenc drámái?

A vajdasági magyar drámairodalomba elsőként Deák Ferenc hoz új színt két legjelentősebbnek nevezhető da­rabjával, az Áfonyákkal és a Légszomjjal. A „fuldoklás” életérzése a közös ezekben a művekben. A hősök konflik­tusba kerülnek a társadalmi valósággal, amely körülveszi őket. A lét nyomasztóvá válik számukra, menekülnének, de nem lehet, mert minden oldalról árulás történik. A ki­jelölt útról, helyről nincs letérés, távozás, így a fuldoklás, a légszomj nyomasztó és szorongató érzésével próbálnak meg élni ezek a többnyire értelmiségi hősök.

A társadalmi valóságot tükröző drámai szituációban a remény még csak nem is körvonalazódik. Itt a rossz ki­szabadult a bezártságából, és szétterjedt, a jó kisebbségbe került, egyedül maradt. Ebből a pesszimista világlátásból következik a nyomasztó életérzés.

A „jó” fuldoklik az őt körülvevő, megfélemlített tö­megben. A történelmi múlt eseményeivel terhelt egyének veszik körül, akik magukban hordják az 1941-től az 1969-ig terjedő időszak társadalmi problémáinak összességét, az államosítástól a betelepítésen át a nemzetiségi kérdé­sig.

Pontosítsunk: Donát, az igazságos és tisztán látó em­ber, összesítve a panaszok sokrétűségét, találóan jegyzi meg: „Veletek történelmet játszani...” - hisz ebben a tö­megben egy történelem rejtőzik, és mégsem illik bele ez a tömeg „a nagy népek kórusába”. Eluralkodik a belenyug­vás és a megszokás életérzése: „Mert megszokás az egész. A tunyaság és az amiatt való düh, a beszélgetés a család­ról, temetésről, adóról. A létezés itt tiveletek, bizony, ez is csak megszokás immár.”

Ezért a végkövetkeztetés: „A halottaknak se nevük, se nemzetiségük, se felekezetűk nincs, csak ágyékukban, vé­gül már a szívükben, zsigereikben is a féreg... Az a serény népség. A nemzetiség nélküli pacifista! Nem én vagyok a pacifista! Ott, azok!”

E dráma kétségkívül expresszionista alkotás. Ez az irányzat a legmegfelelőbb a társadalmi mondanivaló kife­jezésére. A valóság látszatának puszta ábrázolása helyett elsősorban a valósággal kapcsolatos érzéseit, gondolatait fejezi ki az író, közvetlenül, minden figyelmeztető köz- beiktatás, megkötöttség nélkül. Az expresszionizmus az a korszak, amikor az elnémított forradalmi hang újra kife­jezésre juthat, az expresszionizmus újra feltépi az embe­riség száját, mert épp elég idő telt el azóta, hogy a drámai hős nyíltan, minden „álomszint”, illetve misztikus jelké­pekbe csomagolás nélkül kimondja a valóságos, aktuális problémákat. Így válik érthetővé, hogy az Ők, a nevenincs kaméleon alakok korszaka következett el, amikor csak a beolvadó, megalkuvó egyén tud gondtalanul élni, érvé­nyesülni. A dráma befejezése tükrözi az író világlátását: „Miért várjátok, hogy én érthető szavakat mondjak, ami­kor ti érthetetlen, értelmetlen és oktalan életet éltek! Be­ismerem: én vagyok a ti kis kényelmetlen betegségetek, a szégyellni való atyafi... De egy bizonyos: együtt fulladunk meg mindnyájan, ha...” Az „igazság”-ot, a „jó”-t megtes­tesítő hős nem fejezi be a mondatot, fejezze azt be min­denki maga. Sugall azonban két lehetőséget. Az egyik, ha a hősök nem változtatnak kicsinyes, megalkuvó, a múlt sérelmein rágódó életükön, vagy ha nem olvadnak be, ha nem alakulnak Őkké!

Deák Ferenc új fejezetet nyitott a vajdasági magyar drámairodalomban: bevonta oda az expresszionizmus nyíltságát és az egzisztencializmus motívumát, az elide­genedést. Rajta kívül drámaformát és drámastílust nem teremtett vidékünkön senki. Nem véletlen, hogy drámá­iról dr. Bányai János a következőket jegyzi: „Deák iro­dalmának egyik legszembetűnőbb ismérve a kísérletező kedv: mindig új és új formát találni a mondanivaló köz­lésére.” Vagy ahogy akadémikusunk, Bori Imre írja róla: „... irodalmunk vérbeli drámaíróját kell benne látnunk: alapvető kifejezési eszközévé vált a drámai forma.”

Miért aktuálisak Deák Ferenc drámái?

Nos, ha visszakanyarodunk Deák egzisztenciális fi­lozófiájának alaptételéhez, megállapíthatjuk, hogy a lét, amelyet az ösztönök útján ragadunk meg, jelenti a való­ságot. Mi pedig tudjuk, hogy ez így is van, mert részei vagyunk a valóságnak, és mindezek miatt van légszom­junk!

Minthogy a kor meghatározta a Légszomjnak mind a tartalmát, mind a sorsát (a nyomdakész könyvváltozatát 1971-ben bezúzták, később csak csonkítottan kerülhe­tett a nagyközönség elé), véleményem szerint a dráma kimentett, eredeti szövegét érdeme szerint be kell sorol­nunk klasszikus alkotásaink közé és - megfelelő szöveg­kísérettel – könyvként mindenképpen közzétenni.

FRANYÓ Zsuzsanna

Újvidék, 2008. november 20.

***

Irodalmunk történetének paradigmatikus eseménye

Deák Ferenc Légszomj című, háromrészes drámájának története ellentmondásos eseményeket tartalmaz, kezd­ve az 1970-es színműpályázaton történt (az anonimitás hiánya miatti) kizárásától – a politikai felháborodás és a befogadói ráhangolódás reakcióit kiváltó mozzanatokon át – az 1971-es szabadkai ősbemutató sikeréig; talán nem túlzás a „legendásodás” jelentését kapcsolni recepciójá­hoz.

A vajdasági (kisebbségi) parasztcsalád életét a kora­beli ideológiák és rendszerműködések tarthatatlansága, visszásságai közepette bemutató dráma és annak szín­házi változata kétségkívül irodalmunk történetének (és a térségi színháztörténetnek is) paradigmatikus (sőt: kor­szakváltó!) eseményei közé tartozik. Jelentősége a műne­mi kategóriában épp olyan érvényű és tartalmú, mint pl. Gion Nándor Testvérem, Joáb című művéé a regénymű­faj vajdasági alakulástörténetében.

A keletkezése és a jelenkori olvasása közötti távlat a dokumentumjelleg és -érték szempontjával egészíti ki befogadását. A Légszomj drámaként való korabeli műkö­dését és értelmezhetőségének mértékét kétségkívül aktu­ális körülmények befolyásolták, miként cselekménytelen mozaikszerűségét, szereplőinek parabolisztikus megformáltságát, szólamszerű megnyilatkozásaikat, a drámai beszédmű szimbólumokból és metaforákból való szerve­ződését is igazolták. A korabeli olvasó- és színházi közön­ség feltehetően ugyanezeket a nyelvi regisztereket moz­gósította beszéd közben, amikor az aktuális ideológiákról és társadalmi rendszerről alkotott (tiltott) véleményt. Mai olvasását azonban megnehezíti a körülmények mássága. Közben irodalmi korszakváltások zajlottak le, megváltoz­tak az irodalmi/drámai beszédmódok. Ennek jelenségei természetszerűleg Deák Ferenc drámaírói opusán is nyo­mot hagytak; a kilencvenes években keletkezett drámái teljesen más eljárásokat, beszédmódokat érvényesítenek.

Deák Ferenc Légszomj című drámájának újbóli, az Életjel Klasszikusok sorozatában történő kiadását – mai viszonylagos befogadhatatlansága ellenére is – támoga­tom, hiszen e sorozat funkciója épp az alakulástörténeti fordulatok követése, kiemelése, értelmezése.

BENCE Erika

Ennyire szintétikus drámát itt még nem írtak. Halomnyi víziótól menekül a szerző, ki akarja magából őket írni.

A Légszomj valóban néhány párhuzamosan futó síkból tevődik össze. Egyes vonatkozással családdrámára emlékeztetnek, ilyen az apa harca a fiával, a fiúk egymásközötti küzdelme. Általában nem sematizált figurákat kell látnunk Deák müvében. Az apa például amellett, hogy a patriarchális élet, a zsarnokság összes jegyeit magán viseli, aggódik is a családért. Deák alakjai emberiek és összetettek. Van bennük tragikum és szépség. A másik sík egy történelmi pillanat megragadása. A háború utáni idők jellegzetességeit írja meg Deák, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy megszabaduljon tőlük, de az előzmények, a fasizmus lidércnyomásaitól is. Ha itt vádról beszélhetünk, akkor az elsősorban önvád: hogyan éltük át, és hogyan álltunk helyt a közelmúlt eseményeinek forgatagában. Ezt a történelmi pillanatot kellett megfognia, végre megírnia, mert a mai ember, mindannyian, magunkban hordjuk nemegyszer alázat, kisebbrendűségi érzés formájában, s csak akkor szabadulhatunk tőle, ha kimondjuk. A darab harmadik síkját egy sajátos vajdasági élettér jelenti. Az a tér, amelyben kevert lakosság él, s amelyben mindenki mindenkinek ki van szolgáltatva. A feszültség tehát kölcsönös. A negyedik vonulat a parasztság ábrázolása azzal a csöndes szemrehányással, hogy őket is sújtotta a háború, noha nem ellenük folyt.

Ezek a síkok egymást keresztezve, metsztve vannak jelen a Légszomjban.

Ágoston Mihály