Látomás a fennsíkon

Csaknem két évtized múlott el Urbán János legutóbbi verseskönyvének megjelenése óta. Pe­dig ismeretes, hogy pályája elején verseskönyvek állnak, s már három kötetettel volt jelen iro­dalmunkban, amikor első kisprózakötetét közre­adta. Ezután viszont úgy látszott, hogy teljesen hátat fordított a költészetnek, és sorjáztak a novellás könyvek és a gyermekeknek szánt munkái, miközben elkészült Ada kétkötetes mo­nográfiájával s néhány forradalmár portréjával.

Versei az elmúlt két évtized során elég rit­kán és rendszertelenül jelentek meg a lapokban, úgyhogy irodalmi közvéleményünk mind ke­vésbé figyelt Urbán János költészetére. A költő Urbán azonban nem hallgatott, tolla nem pihent, csak megnyilatkozásai voltak kevésbé látványo­sak, mint a prózaíróé és a krónikásé. Most, két évtizedes látszólagos hallgatás után meglepően gazdag termésből válogatott egy kötetnyi ver­set Látomás a fennsíkon címen.

Száz költeményét hat ciklusba rendezte. Az elsőben a szerelmes versek kaptak helyet. Az Útirány a tudatos osztályharcos költőt revelálja. Az Aranynapban ars poeticáját fogalmazza meg. Az Oldott igazsággal a különböző alkalmakra írt verseit foglalja magába. Külön kell szólni a két utolsó részről, mert mindkettő arról tanúskodik, hogy valami új kezdődik Urbán János lírájában a legutóbbi években. Az előbbi ciklusokba ke­rült műveivel lezár egy jelentős pályaszakaszt költészetében, a Pusztató darabjaival viszont megnyitott egy oldottabb formájú, személyes ér­zést és hangulatot kifejező újat elkötelezett köl­tői munkásságában.