A kultúrtanti visszavág

Tíz év után

Éppen tíz évvel ezelőtt, 1983. május 9-én született meg az a végérvényes politikai döntés, mellyel – a jugoszláviai magyar irodalom történetében eleddig páratlanul – egy egész írói nemzedéket bélyegeztek meg és távolítottak el a vajdasági szellemi és közéleti porondról.

A fiatalokkal szembeni hatalmi leszámolás módszere nem új keletű. Pluralista értékrend, és főként szabad, független intézményrendszer hiányában a nemzedéki harc szükségszerűen újratermeli a politikai hatalommal szembeni permanens oppozíciós törekvéseket. Az 1950-es úgynevezett "áprilisi hidasok", a 60-as évek Symposionja, majd az 1983-ban kiebrudalt Sziveri-féle nemzedék ellen indított ideológiai és politikai hadjárat során megfogalmazott vádak és az alkalmazott módszerek ugyanarra a célra irányultak: lehetetlenné tenni minden csoportos (nemzedéki) affirmációt, ezzel párhuzamosan és ennek érdekében viszont egyengetni az egyéni érvénysülés, s a hatalom különféle köreibe történő beintegrálódás folyamatát. Ezzel a stratégiával kisebb megrázkódtatásokat leszámítva, lényegében negyven éven át kezelni lehetett a vajdasági magyar irodalmat, sőt, az irodalmárok, az irodalmi élet és a sajtó kitüntetett szerepénél fogva a magyar kisebbség teljes szellemi és közéletét. Tolnai Ottó 1966-ban, egy viszonylag fölszabadultabb politikai lélegzetvétel pillanatában éppen az áprilisi Hidasok kapcsán veszi észre éles szemmel a lényeget: "A horvátok a »hidegháború generációjának« nevezik a Fehér-nemzedéknek megfelelőt. De azóta tudjuk, ez a korszak egybeesett a belügy korszakával is". (ÚS, 22. sz., 24. l.) Tolnai látleletének érvényét kiszélesíthetjük egészen a közelmúltig. Az irodalmi élet kitüntetett politikai szerepe és kézivezérlése a magyar kisebbség életében voltaképpen csak a többpártrendszerű kvázidemokrácia létrejöttével szűnt meg – legalábbis titkon azt reméljük.

E hosszúra nyúlt korszak egyik nagy ereménye volt – mármint a hatalomtartók részéről – annak a sajátos irodalmi "börtönlogikának" a kitermelése, melynek lényege, hogy a meg-megújuló börtönlázadásokat a megvásárolt és megfélemlített rabtársakkal lehet a leghatásosabban elfojtani. Noha e jelenség nem új, kristálytisztán mégis legelőször 1983-ban mutatkozik meg: a politikai hatalom csúcsain csupa olyan személyt találni, aki az ötvenes vagy a hatvanas években renitens magatartásáért maga is kisebb-nagyobb vesszőfutásra ítéltetett, a pálca azonban idővel a kezébe került...

Krónikánkkal elsősorban a Symposion politikatörténetéhez kívántunk hozzájárulni. Az irodalomtörténeti, esztétikai, eszmetörténeti vonatkozásokra nem tértünk ki, hiszen ezekkel a kérdésekkel, ha nem is kimerítően és nem is a legmagasabb szinten, de az elmúlt években többen is foglalkoztak. A Symposionnal mint mozgalommal, mint megkerülhetetlenül fontos politikai faktummal viszont ezidáig senki sem próbált a maga teljességében szembenézni. Talán az ellentmondások sokasága miatt, talán az anyagismeret hiányában, talán más okok folytán. Munkánk négy évtizedet fog át, de leggazdagabban, legteljesebben a nyolcvanas évek mozgásai és vitái kerülnek bemutatásra. Ennek egyetlen, de igen súlyos oka, hogy ezekből az évekből maradt meg a legtöbb dokumentum, ezekben az években sikerült eltüntetni a legkevesebb nyomot, noha a szereplők egy része e téren nem kevés találékonyságról tett tanúbizonyságot.

Szándékunk szerint krónikánk csak az első kötete egy nagyobb sorozatnak, melyen belül a Symposionra ismételten visszatérünk, már csak azért is, mert ezúttal gyakorlati okok miatt nem volt módunkban közreadni a pillanatnyilag föllelhető teljes dokumentációt.

(Csorba Béla és Vékás János)