Közterületeink zöldfelülete az oktató-nevelő munka szolgálatában

...Fűnek, gaznak te magas voltál. Te már tudtad, hogy mi a Nap. Kiket taposnak, kikre por száll, felsziszegtek rád: – Te fa vagy! S nem voltálelég magasfának, mert nem érted el az eget. Agaidra sasok nem szálltak, így hívtak: – Ó, csak bodza ez! Erdőkbe vágytál, ligetekbe, hervadt kertekbe legalább, vagy csak oda, hol útkeresztre szórod fürtöd virágporát:

De megmaradtál egyedül, átkok, panaszokgörcsös bokra, aki csak térdelve feszül árkok partján a viharokba.

***

Bodzafa! Szegények növénye! Álmodott kertjük bús virága! Gyümölcsösük gyümölcsös ága! Szomjúságuk szőlőtőkéje! Sétájuk hajló lugasa! Szüretjük venyigesora! Annak, aki bort sose szűrt, bogyódból volt keserű fürt! Cselédkertek labdarózsája! Alvégek tamariszkusza! Árendás-porták orgonája! Te szegénysorok ciprusa! Szalmatetős kunyhók, borházak lakóinak leándere, és maszatos, rongyos pulyáknak fanyar, vad málna-erdeje. Jaj! Szegények hársfa-teája: bodzavirág! Ki nem ment patikába, főzött leved volt gyógyfürdője. Kis szolgálók, napszámos lányok, ha szerelmes levelet írtak, bogyóid leve volt tintájuk, s könnyük, amit még hozzá sírtak. A birtokot akácsorok s dölyfös jegenyék keretezték: – a nincstelenek ott keresték otthonuk, hol te lombosodsz! Bodzafa! – két világ határán lombjaid sora volt a mezsgye. Lobogj, hogy aki messze jár már, hona határát ne tévessze!

Váci Mihály