Könyörgés magamhoz

Tehetséges ​fiatal költőnk hat esztendővel ezelőtt lépett először önálló kötettel (Csak ember vagyok, 1959) az olvasó elé. Irodalmi közvéleményünk s a kritika nyomban felismerte, hogy költészete új hangot jelent irodalmunkban, egy sajátos és eredeti emberi-költői magatartást és látásmódot fejez ki. Az első kötete óta eltelt öt esztendős korszakot azonban igen kevés közölt vers, sokkal több hallgatás jellemezte. Jelen kötete így e „hallgatás” korszakának hozadékáról tanúskodik, a költő egyenesen meglepő előrelépéséről, fejlődéséről, önképzésének páratlan sikeréről.
Költészete élményanyagának s életérzésének forradásait kutatva szülőföldjére – a Szabadka környéki tanyavilágba – és közvetlen környezetébe – e vidék világtól távol élő, elmaradott szegényparasztságához – jutunk el, mert ezzel a réteggel azonosul Gulyás szinte minden versében. Ez az azonosulás azonban nem egészen egyértelmű, inkább csak látszólagos, vagyis amikor a költő a rá jellemző nyers közvetlenséggel a környezet emberének érzésvilágát, sivár lelki életét kifejezi, akkor szinte kétségbeesett tiltakozásként mondja el a világnak, milyen mélységekben élnek még emberek manapság is.
A jelen kötetben tapasztalható minden fejlődése, hangjának örvendetes tisztulása és higgadása ellenére is túlzás volna arról beszélni, hogy az 1959-ben felbukkant tehetség, ím, beérett, az ígéret maradéktalanul beteljesült, de kétségtelen, hogy a Könyörgés magamhoz igen nagy és fontos lépés ebben az irányban.