A királyért és a hazáért!

ELŐSZÓ

„Az a csodálatos és felháborító, hogy minden háború a béke nevében indul meg, »biztosítani Európa békéjét!« – mindig a béke van a szájukon, avval narkotizálják az embereket, és szerintük most sem azok a béke apostolai, akik szívből utálják ezt az embertelen öldöklést, hanem ők az igazi békeapostolok, akik nyakig gázolnak a vérben. Nem a nemzetekkel van baj, hanem a nemzetek hatalmi csoportosulásaival. Ha a háborúra uszító békeapostoloktól megőrzött volna bennünket az Isten, akkor ma nem kellene szégyellnünk, hogy emberek vagyunk.”

A 20. század kezdetét inkább 1914-től kellene számítanunk, amikor a hatvan évig tartó béke korszaka véget ért. A Habsburg Birodalomban 1849 után beállt a kényszerű béke, Magyarország pedig földre szegezett tekintettel beletörődött a szabadságharc bukásába. Az országot katonai kerületekre osztották, és még ebben az évben császári parancs alapján létrehozták a Szerb Vajdaságot. Az 1867-ben történt kiegyezés után létrejött a dualista Osztrák–Magyar Monarchia, ami Magyarország számára több kedvező változást eredményezett, és a korábban felosztott területek ismét betagozódtak a magyar közigazgatásba.

Az első világháborút gyakran jellemzik nagy európai polgárháborúként. Közismert tény, hogy a „boldog békeidők” végét és a háború kitörését 1914 nyarán egész Európában lelkesedéssel fogadták.2 A neves szociológusként is számon tartott Max Weber szerint: bárhogyan is végződjék, „ez a háború nagyszerű és csodálatos” lesz. Az osztrák író, Robert Musil szerint: „Mennyire szép és testvéri a háború!”

Kevés olyan hang volt, mint Oswald Spengleré, aki a „Nyugat alkonyáról” szólt, vagy mint a francia Nobel-díjas Romain Rollandé: „Az európai háború századok óta a történelem legnagyobb katasztrófája lesz.” Európa soha addig nem látott ilyen rövid idő alatt ehhez hasonló gyilkolást. Átlagosan napi hatezer katona halt meg, és az 51 hónapig tartó nagy háború végéig az áldozatok száma tízmillióra rúgott. Hetvenmillió katonát mozgósítottak világszerte, és valamennyi nagyhatalom vétkesnek mondható a háború kirobbantásában.

Wilson amerikai elnök „nemzeti önrendelkezésről” hirdetett elvei a tradicionális birodalmak felszámolását szolgálták. Az igazság és a csodás jövő nevében újrarajzolta Európa térképét, ám ezzel valójában addig soha nem látott gyűlöletet szított és konfliktusforrást teremtett. Az Osztrák–Magyar Monarchia mintájára egész Európa romokban, pusztítás közepette szétszabdalva találta magát.

Németországot ugyan keményen megbüntették, de politikai és gazdasági egységét jórészt megőrizték. Ausztria–Magyarországot azonban ízekre szaggatták, szétzúzták a közlekedési rendszerét, iparát, és elszakították tengeri kijárataitól: aktív és nagy volumenű külkereskedelmi lehetőségeitől elszakítva elsorvadásra kárhoztatták. A wilsoni elvek szerinti nemzeti önrendelkezés joga félresikerült, az újonnan született országok elnyomták a kisebbségbe került nemzeteket. Magyarország új határait tekintve láthatjuk, hogy jelentős magyar nyelvű jog fosztott etnikum rekedt az anyaországon kívül, így Csantavér lakossága is. Úgy is lehet mondani, hogy a történelmi Magyarország önmagával lett határos.

Csantavér mindig arról volt híres, hogy a legmostohább körülmények közepette is megmaradt színmagyar településnek. A 19. század utolsó évtizedeiben a községben nagy léptekkel fejlődött a kisipar, a kézművesség és a kereskedelem. Az erősödő malomipar, a mezőgazdaság és az állattartás megnövelte a piaci forgalmat. A megnövekedett forgalom és a gyakori jószágvásárok miatt a főutcát kikövezték, az ott lakókat pedig arra kötelezték, hogy házuk előtt téglajárdát építsenek. Az oktatás és a művelődési élet a katolikus egyházközségen belül szerveződött, iskolába egyre több gyermek járt, és az írástudatlanság mindjobban visszaszorult. A vasárnapi szórakozás osztályrétegek szerint a kocsmákban, a kisgazdakörben és az úri vendéglőkben folyt, de a különböző néprétegek nem jártak egymás szórakozóhelyeire. A századforduló idején Csantavér nagyközség lett. Az 1910-től beindult helyiérdekű vasútforgalom összeköttetést teremtett a Budapest–Zimony vonallal, ezzel közelebb hozta a topolyai és a szabadkai piacokat. Eltekintve a föld nélküli mezőgazdasági napszámosok és a földbirtokosok közötti gyakori súrlódásoktól a napszámok kapcsán, a falu csendben élte a mindennapjait, és nem törődött a nagyvilág dolgaival. Senki sem figyelt fel a közeledő háborús viharra.

A helytörténészek saját településük történetét kutatják, a felkutatott anyag ideális esetben levéltári dokumentumok mellett a „beszélt történelem” (oral history) elemeiből, illetve tárgyi emlékekből áll össze, ennek alapján írják meg a település egy-egy történeti fejezetét.

Ilyen felelősségteljes, időt és odafigyelést igénylő munkára vállalkozott Szedlár Rudolf is, aki Csantavér szakavatott helytörténészeként kéziratában a falu első világháborús eseményeit rekonstruálta, emléket állítva a település háborúban elveszett 437 fiának is.

A kötet célja bemutatni, hogy a csantavériek miként élték meg és vészelték át a XX. század első nagy vérzivatarát, hogy a településen milyen események játszódtak le a nagy háború során. A cím sejteti a szerző határozott álláspontját: a háború az uralmon lévők érdekeit szolgálta, míg a katonák – életüket adva – megszenvedték a világégést.