Két szivárvány koszorúzza az eget

ELŐSZÓ

A „Zentavidéki népballadák” és a „Juhásznóták, betyárda­lok, balladák” után ime a harmadik füzet! Az „ezt is meg­értük” csendes örömével bocsátjuk az olvasó elé.

Több mint tízéves, több nekifutású és elsősorban szán­dékában rendszeres munkánkat igen sok körülmény befolyásolta. Gyűjteményünknek egyik, talán túlnyomó részét az 1952–1954 -es időszakban jegyeztük le. A magnószalagos gyűjtésről akkor még nálunk különféle okok miatt nem le­hetett szó. Az utólagos szalagra szedés a hatvanas évek­ben pedig már igen sok esetben nehézségekbe ütközött, sőt lehetetlenné vált az éneklők elhalása, vagy más vi­dékre való költözése miatt. Meghalt azóta Tóth Horti Viktória, Bózsó István, az akkor 92 éves Oláh János bá­csi, a régi, főleg katonanóták világtalan felsőhegyi mestere; s a mindig tréfás Márkus Mihály Felsőhegyen, az al­jon; sőt a viszonylag fiatal Farkas Baráti Jánosné is, akinek a nótái egy váratlan, zivataros, nagy eső miatt nem kerültek utólag sem szalagra. Egy vasárnapra terve­zett, és a rossz idő s rossz út miatt elhalasztott ének­lés után következő héten szélütés érte. Pár napra rá sírba is vitte, s az itt közölteken túl is nagyon gazdag dal- és szöveganyaga így véglegesen magnós rögzités nél­kül maradt. Csókai énekeseink közül is meghalt az akkor 58 éves Tóth Ágnes néni, kinek sok hajlítással díszes énekmódját, sajnos, szintén nem tudtuk szalagra rögzitve is megőrizni.

A begyűjtött dallam- és szöveganyag tudományos felméré­sét, rendezését szinte szükségszerűen kétes kimenetelűvé tette gyűjtőmunkánk kezdetétől az a tény, hogy a Magyar Tudományos Akadémia népzene tárában őrzött, sok ezerre rúgó, összegyűjtött lirai dalkincs megismerése számunkra gyakorlatilag kivihetetlen feladat lenne. Ha a rendelke­zésünkre álló / egyébként korántsem kevés / publikált anyag az előzetes, sokszor szándékosan lazított kritériumú szűrésie talán elég is, a változatok tudományos igényű mél­tatásához mindenesetre kevés. Ezért hagytuk el az iroda­lomra való hivatkozást, és ezért választottuk dalaink ilyen csoportositását, éneklők és nem dallamcsoportok, tí­pusok szerint.

Gyűjtési területünkre vonatkozólag fontosnak véljük meg­jegyezni a következőt: noha 1966-ban Zenta fönnállásának már 750. évfordulóját ünnepeltük az első ismert írásos dokumentum keltezési évétől számítva, vidékünk mai lakossága mégis jóval fiatalabb gyökerű: a török utáni idők­ben települt meg. Maga a település ismert története fo­lyamán háromszor teljesen elpusztult. Ez a tény termé­szetszerűen szaggatja meg a helyi hagyományok olyan év­ezredes kontinuitását, amely a magyar nyelvterület egyéb vidékein fellelhető. /Sárköz, Őrség, Erdély stb./ Vidé­künk mai magyar lakossága ismereteink szerint jórészt az északi megyékből ered /Heves, Jász-Nagykún, Kont stb./. Nyelvjárása is kevert: az ë-ző, á-zó, i-ző változatok közt az ë-ző dominál.

Más a helyzet Csóka lakosságát illetőleg, mely Temesköz többi ő-ző nyelvjárésú helységével együtt szegedi kiraj­zás /Bálint Sándor/. Nyelvjárásában ma is dominál az ő-zés, melyet, úgy tűnik, a bácskai ë-zés lassan háttér­be szorit a Tisza-parti vidékeken.

Nagy gondot okozott mégis a szövegek kiejtés szerinti közlése. Éneklőink szövegejtése ugyanis, úgy tűnik, min­den következetességet nélkülöz. Néha egy versszakban kétszer előforduló szó kiejtése sem azonos. Ennek ellenére a fonetikus hűség szerinti közlés mellett döntöttünk, a magnós rögzítés szerint. A szalag nélkül gyűjtött dalok szövegeinek lejegyzésekor a legtöbb esetben szintén ügyeltünk a kiejtésre. Eszerint közöltük a szövegeket is.

A két vidék, Bácska és Bánát hagyomány – különbségei az idevalósi ember szemének sokszor könnyen felismerhetők, mintegy két szivárvány különböző színeiben játszanak.

A gyűjtés helyét gyűjtésünk folyamán pontosan jeleztük, noha falu – város különbség vidékünk lakosságánál nem várható, s legfeljebb a hagyományőrzés fokában nyilvá­nulhat meg. Énekeseink, ha „városi”-ak is, életük fontos szakaszai faluhoz, szálláshoz kötődnek. Felsőhegy /eredetileg Felső szőlőhegy/ és Gombos falu lakói pe­dig, a szállási embertől semmiben sem eltérően, ma is „haza„ mennek Zentára, „a városba”.

Vidékünk dallam- és szöveganyagát eddigi munkánkkal korántsem tartjuk befejezetten összegyüjtöttnek. A sorozatos, füzetekben való közreadás /amely anyagi okok miatt időnként hol kisebb, hol nagyobb lélegzetű/ az idén egy csokor lirai dal kiadását eredményezte. A jövőre terve­zett „Rukkolnak a szép zentai legények” cimü már rendezett katonadal – gyűjteményünk közreadásával s talán egy egyre szaporodó anyagú új epikai füzet kiadásával úgy véljük, eredményesen járulunk hozzá vidékünk „tel­jes” népdal anyagának megismeréséhez, megismertetéséhez és közzétételéhez, noha még messze vagyunk attól, hogy gyűjtésünket befejezettnek tekintsük.

Dr. Burány Béla