Jávorfácska

A jugoszláviai magyarság folklórja iránti érdeklődés az utóbbi években örvendetesen föl­lendült. A szinte már kisebb könyvtárra rúgó szakirodalom azonban főként a balladákkal és a dalokkal és utóbb már a gyermekjátékokkal foglalkozott. A népmesének eddig mostohább sors jutott, pedig minden más műfaji testvéré­nél régibb, terjedelmesebb, nagyobb közönség előtt hangzik el és előadása önálló egyéniséget kíván: mindig is kevesebb volt a jó mesemondó, mint a kiváló nótafa vagy balladaénekes.

Beszédes Valéria szajáni népmesegyűjtemé­nye a századforduló körüli nagy gyűjtő, Kálmány Lajos munkáinak folytatása, főleg a kie­melkedő mesemondó, Borbély Mihály meséinek utóéletét nyomozza tovább. Közben megnézi azt is, hogy az elmúlt időszakban hogyan módosult a mesék iránti társadalmi érdeklődés, erre ho­gyan reagáltak a jó mesemondók és ennek ér­dekében a szövegeken milyen változtatásokat vé­geztek. Ezek a vizsgálatok különösen tanulsá­gosak és nemzetközi viszonylatban is jelentősek.

A Szajánban gyűjtött hetvennégy meséből az ötven szebbet közli kötetünk. A bevezető rámutat a szajáni mesekincs nemzetközi jelen­tőségére, az utószó pedig megadja a teljes társa­dalmi hátteret; bemutatja a mese életét, a me­semondó egyéniségeket, majd a változás vizs­gálatok keretén belül a műfaji összetétel, a me­sei szerkezet és stílus kérdéseivel foglalkozik.

Egy kis falu, jelen esetben Száján, újkori mesekincsében is nemzeti–nemzetközi, egyéni–közösségi, hagyományos–új látszólag ellentét­párja szépen és szervesen ötvöződik.

A jugoszláviai magyar népmesekiadványok – így a Sárkányölő ikertestvérek, a Pingált szobák és a Jugoszláviai magyar népmesék – mellé most a Jávorfácska is fölsorakozik.