Holnap-holnapután...

UTÓSZÓ

Szenteleky hagyatékában huszonnyolc el­beszélést találtunk. Tíz év terméséből ő ugylátszik ennyit tartott érdemesnek megőrizni. A körülmények nem engedték meg, hogy egy kö­tetnél több elbeszélést kiadjunk, s ezért a hu­szonnyolc darabból a tiz legjellemzőbb irást választottam ki.

Posthumus írások kiadása roppant nagy felelősséggel jár. Nemcsak a kritikus, a kö­zönség, de elsősorban a halott költő szempont­jait kell figyelembe venni. Hogyan lépett volna ő a nyilvánosság elé, mit mutatott volna meg szivesen, mit takart volna el a kiváncsi sze­mek elől? Szenteleky Kornél szellemének va­gyok a sáfárja, a jövő számára én konzervá­lom művészetét, tiszta, emberséges gondolata­it, mámoros mesélőkedvét. Én mondom: ez Szenteleky Kornél.

S ki ad nekem igazolást arra, hogy nem tévedtem? Hogy ő sokkal több volt, sokkal na­gyobb művész, a mélységek és magasságok szédületét jobban ismerő gondolkodó, mint amennyit ezek az írások bizonyítanak, azt fel­tételezheti, sőt állíthatja bárki. Én csak a lel­kiismeretemre hallgathatok.

Akaratlanul is dicsekednem kell azzal, hogya halála előtti egy-két évben igen közel állot­tam Szenteleky Kornélhoz. Engem ő már a sa­ját nevelésének tartott, s igy talán hozzám bi­zalmasabb volt, mint másokhoz. A késő éjsza­kákba nyúló beszélgetésekből megismerhettem ízlését, véleményét, megismerhettem terveit, amelyeket halálos tüdőbaja már nem engedett megvalósítani, s nemcsak azt tudtam, hogy másokról mit tart, hanem azt is, hogy a saját irásairól mi a véleménye.

Ezért merem hinni, hogy nem cseleked­tem rosszul az elbeszélések kiválasztásánál. Ezért gondolom, hogy ha neki kellett volna egyetlen kis kötetben bemutatni elbeszélő művé­szetét, talán ő is ezeket a fájdalmasan szép, helyenként elszánt akarással, helyenként pedig fáradt lemondással megirt elbeszéléseit válasz­totta volna.

Szenteleky Kornél nem volt egysiku iró. Életének és munkásságának három nagy szem­betünő változata volt. A leghosszabban tartó a splendid isolation korszaka, amikor lelkileg teljesen elzárkózott a körülötte folyó élettől, s az önmagáért való müvészetben és nagy kül­földi utazásaiban élte ki magát. Ebbe az idő­szakba esik Páris-imádata, s ekkori írásai fran­cia irodalmi reminiszcenciákon, s Tolsztoj és Romain Rolland humanizmusán épülnek fej. Ennek az időszaknak szinte antitézisét jelenti az a néhány esztendő, amikor Szenteleky felismerve hivatását s szerepét a kisebbségi sors­ban, a korlátok közé szorult magyar életjogok­ért száll sikra. A legfájdalmasabb és egyben a legőszintébb korszaka életének önmagával és betegségével, sőt az utolsó években már a ha­lállal folytatott viaskodása. Ő gyógyíthatatlan szomoruságnak, egyénisége alaphang, ilatának nevezte halálfélelmét, amely kora ifjusága óta hüen kitartott mellette az ugyancsak korai el­múlásig.

(...)

Részlet Herceg János Utószavából