Három mártírunk

ELŐSZÓ

Úgy tűnik, nincsenek hőseink.

A Délvidéken élő magyarok elmerültek a bácskai porban, a szurokfekete bánáti sárban, lemosódott emlékük a néhai Tarcal, a mai Fruška gora lankáiról. Nem voltak képesek maguk között kitenyészteni valamirevaló vezért, példaképet. A régieket elfelejtet­tük. Hunyadi János itt halt meg, küzdőtársa, a ferences prédikátor Újlakon, Ilokon lett eltemetve, a bibliafordító Bálint és Tamás a Kárpátok túloldaláig futottak, tarisznyájukban a talán már kész ma­gyar Szentírással. Nem szoktunk rájuk emlékezni. Az újabb kor hőseiről alig tudunk. Mostanában fedezik fel őket kutatóink, s jelen­nek meg róluk egyre-másra a könyvek. A huszadik századi hőseink­ről, nyugodtan állíthatjuk, nem tudunk semmit. Diákjaink nem olvashattak róluk a tankönyveikben, felnőttjeink nem koszorúzhatták az emlékművüket, sírjukat. Akik ugyanis mégis voltak a Trianon előtti időkben, azokat el kellett felednünk mindjárt 1918 után. Akik a két világháború közötti időben az itteni magyarság vezetői és pél­daképei voltak, azok kivétel nélkül mind várták az újbóli egyesülést az anyaországgal. 1941-ben erre sor került, a magyar vezetők öröm­ujjongva köszöntötték a honvédeket. Emiatt 1944-ben háborús bűnössé nyilvánították őket, és akit elértek közülük, azt kivégezték.

A következő periódusban ünnepelhettünk magyar hősöket, de kizárólag baloldali kommunistákat, akik között akadt, aki az életét adta meggyőződéséért. Nem kevés számban voltak közöttük, akik a nemzeti felszabadulást is, a nemzetközileg is hatalomnak számító kommunizmustól várták. Nekik szobrot is állítottak, de ezeket rend­re ledöntögették az országbomlasztás, a szerb sovinizmus fellán­golása idején. Gondoljunk csak Csáki Lajos szobrára és terére Újvi­déken.

Az utódállamokban élő magyarok közül nekünk van a legtöbb mártírunk. Számukat – szerény becsléssel – legalább húszezerre tehetjük. Ők mindannyian azért haltak meg a Tito felszabadító had­seregének bevonulását követő napokban, mert magyarok voltak. Csak nem volt szabad tudnunk róluk. Voltak közöttük szellemi és erkölcsi óriások, akik életükkel és halálukkal példát mutattak, hogyan kell élni a nemzetért. Úgy élni érte, hogy más nemzetek is föltekintsenek rájuk.

Akárcsak a többi húszezer, ők is temetőárokban, sintérgödörben, jeltelen tömegsírban várják, hogy megemlékezzünk róluk. Megmondjuk magunknak és a világnak: Nem véreskezű háborús bűnösök, irtani való nem emberek ők, ahogyan a délvidéki ma­gyarok irtásakor hirdette róluk a domináns ideológia magyar napi­lapja, a Szabad Vajdaság, meg ahogyan a Budapesten felakasztott felkelőről állította a vérbíróság. Egyszerűen a szabadságukért, a nemzetükért küzdő emberek akartak lenni, de nem adatott meg nekik, mert üldözték őket, és a végén mártírt csináltak belőlük. Ennek az volt a folyamata, hogy előbb gonosztevőknek mutatták be, majd kivégezték őket, de szellemük kitört a földből és lassan-lassan mártírokká magasztosultak. Ennyit kötelesek vagyunk elmondani róluk.

Három ilyen földinknek az életrajza talán csekély törlesztése lesz tetemes adósságunknak.

Újvidéken, 2001. április 4-én. A szerző

Ki hallott az újvidéki magyarság egykori művelődési életének – ahogy ma mondanánk – szponzoráról, támogatójáról, Nagy Győzőről, a németből lett magyar érzelmű papról, Dupp Bálintról, vagy a temerini származású ötvenhatos Sörös Imréről? (...) Pedig mindhárman megérdemlik, hogy mindenki, aki Délvidéken magyarnak érzi magát, megőrizze emlékeiket, tetteiket. Ehhez próbál most hozzájárulni Matuska Márton legú­jabb kutatómunkájával, három dokumentumriportjával (...).

A kézirat mintha folytatása lenne a szerző nagysikerű, nálunk úttörő művének, A megtorlás napjainak.

Németh István

Dupp plébános kétségtelenül azok közé a magyar papok közé tartozott, akik népükkel éltek – és haltak. Valóban senki­nek semmilyen oka nem volt arra, hogy a másvilágra küldje, hacsak nem azért, mert magyar volt és katolikus pap volt. (...) Meg is lakolt érte (...) Megérdemli, hogy emlékművet állítsunk neki, s Matuska Márton ezzel az írásával ezt meg is teszi.

Sörös Imre az 56-os magyar szabadságharc hőse. (...) az ő sorsa, végzete, mártírhalála beletartozik azoknak a magyaroknak a sorsába, akik magyarságukért haltak meg. (...) A kézirat harmadik darabja Nagy Győzőről szól, fia vallomása alapján. Kétségtelen, hogy Nagy Győző a partizánok áldozata. Kétség­telen az is, hogy valójában ártatlanul halt meg.

Tornán László