Gion Nándor elbeszélő stílusa

Gion Nándor prózájában az egységet és szervességet – a hagyományos regényszervező elemek mellett – a stilisztikai jellegzetességek is biztosítják. Metaforák, metaforikus asszociációk, hasonlatok, allegorikus, szimbolikus megnyilatkozások mindig az emberről beszélnek, emberi sorsvonatkozásokat rejtenek, sokszor lírai reflexióként villannak fel. Az emberi lét és a tárgyias közeg alkot egységet, s noha dokumentumszerűnek tetszik a történet-mesélés, mégis olyan egységeket találunk, amelyeket költő hozhat létre. Így keveredhet montázsolva a valóság a szürrealizmussal, új naturalizmussal, így kapunk „szürke színű prózát”.

Balogh István vizsgálódásai során szó esik a mondatfűzésről, nominális szerkesztésmódról, közlésformákról, képalkotásról, motívumokról. Módszeresen igyekszik rátalálni Gion Nándor írói nyelvének jellemző adalékaira, a jellegzetes, a „saját” mondatokat keresi. Mondatstilisztikai elemzésében bőséges anyaggal dokumentáltan bemutatja az egyes mondat- és szövegszerkezeti megoldásokat, a sajátos szószerkezet-típusokat, különösen az úgynevezett egyenes beszéd, függő beszéd és a szabad függő beszéd stiláris lehetőségeit.

Tanulmányának végén nem ­ csak irodalmunkban, hanem a magyar prózastílus történetében is megpróbálja meghatározni helyét. Legnagyobb érdemét jellegzetes előadásmódjában, egyszerű és korszerű nyelvében látja. Konklúziója: dokumentumnak tetsző „újnaturalisztikus” prózája történetekből, epizódokból épül fel, hús-vér emberei és valóságos élethelyzetei vannak. Sokszor épít párbeszédre, dialógusai hatásosak, elevenek, drámaiak, s nem véletlen, hogy epikai-prózai munkáit rendre láthattuk színpadon vagy filmen.

A vajdasági magyar irodalom jelentős alkotójának írói nyelvéről szóló tanulmány megjelentetésével a szerző és a kiadó, kissé megkésve ugyan, igaz megbecsüléssel tiszteleg az ötvenéves Gion Nándor munkássága előtt.