Fényességek titkai

Mák Ferenc a „kiátkozott nemzedék”, az Új Symposion második vonulatának egyik legtehet­ségesebb, legfelkészültebb és legelmélyültebb alkotója. Ez csupán a második kötete, noha tanulmányaival, esszéivel és kritikáival már több mint egy évtizede jelen van folyóiratainkban és az újságok hasábjain. Mindez nyilván elsősorban halkszavúságával, az alkotás iránt tanúsított alá­zatával magyarázható

Fényességek titkai című könyvében a magyar irodalom nagy területét járja be: az Elmenőben még megszólítanak címet viselő fejezetben irodalmunk és közgondolkodásunk klasszikusait, Bibó Istvánt, Kosztolányi Dezsőt, Babits Mihályt, Karinthy Frigyest, Csáth Gézát, Radnóti Miklóst és Márai Sándort hozza közelebb hozzánk, a Nehéz számvetésben helyünket, a jugoszláviai magyar írás helyét keresi az egyetemes magyar irodalom fényes napja alatt, a kisebbségi helyzet anyajegyeit és szemölcseit tapogatja érzékeny ujjakkal, A megál­modott csend felé című kötetzáró fejezetben pedig itthoni értékeinkre – Herceg János, Szeli István, Csépe Imre, Lévay Endre, Fehér Ferenc, Dér Zol­tán, Tolnai Ottó, Sziveri János, Kontra Ferenc, Apró István alkotásaira – igyekszik értő módon ráirányítani a figyelmet.

Mák Ferenc nem elfogult kritikus, kötetének összeállításakor sem műfaji, sem irányzatbeli, sem nemzedéki elfogultság nem munkált benne, nem korlátozta. Az ízléséhez egészen biztos közel álló Sziveri János és Tolnai Ottó értékei mellett ér­zékeny szemmel felfedezi Csépe Imre és Lévay Endre alkotói értékeit is. Minden tanulmányában a valós értékek után kutat, mutatkozzanak azok bármely irodalmi irányzat és műfaj keretében; a közösségi gondok felvállalásától sem idegenkedő, magas esztétikai színvonalú alkotások után. S pon­tosan látja, hogy „... az avantgárd esztéticizmusának ezoterizmusába zárkózott írók és költők csoportja ma is süketen és vakon megy el az önmagukat hatványozottan újrateremtő közösségi gondok mellett – megint csak azt mondom, európai elhivatottságuk talmi ragyogásától káprázó szemek­kel”.

A rejtőzködő öntudat című nagy lélegzetű, irodalmunkat, kisebbségi léthelyzetünket, hovatar­tozásunk kérdéseit, tudatállapotunkat legközvet­lenebbül érintő ihletett tanulmánya, még ha egyes megállapításaival esetleg vitatkozni is lehet, két­ségkívül legfontosabb darabja a kötetnek. Kevesen írtak előtte égtájunk alatt ilyen elmélyült, nemes hevülettől átforrósított, mégis higgadtan elemző, pontosan fogalmazó tanulmányt a kisebbségi sors és az irodalmi alkotások szövevényes kapcsolatáról.

„E kiszolgáltatottságából ered – állapítja meg egyebek között –, hogy irodalmunk csak a leg­ritkább esetben tudja megmutatni a közösségnek a vállalható értéktartalmakat, ezért hosszú idő óta folyamatosan másról beszél.” Mégis: Szeli István, Herceg János, Sziveri János, Gion Nándor, Dudás Károly, Domonkos István, Tolnai Ottó műveinek elemzésével bizonyítja, hogy azért mégsem egészen reménytelen a helyzet...

„Európára nyitott nemzeti hagyományaink történetiségéből nőhet ki megmaradásunk bátorító hite, s akkor látóhatártól látóhatárig kisebbségi önismeretünk is befuthatja pályáját, hogy létrehoz­za önbecsülésünk számára a tágasság klasszikus iskoláját.” Ebből a megállapításából erednek azok a teendők, amelyek akár útmutatásul is szolgálhat­nak számunkra.