Farkasok és angyalok

UTÓSZÓ

A Farkasok és angyalok cím az sugallja, hogy a könyv a XX. század 90-es évei vajdasági művészetének ikonográfiái sajátosságait foglalja össze. Az olvasónak viszont első pillanatra úgy tűnik, hogy ez a munka nem az ezredvég művészetét mutatja be. A kiadvány ugyanis egy ívet rajzol a Vajdaság egy kultikussá nőtt műve, a Zentai csata című festmény keletkezésének (1896) és Ács József hagya­tékának a topolyai múzeumba kerülésének (2009) 113 éves időszaka fölé. En­nek az idősíknak szerves része a 90-es évek képzőművészete, melynek gyökerei és fiatal hajtásai ugyanolyan fontosak képzőművészeti életünkben, mint maga a kérdéses korszak. Meggyőződésünk, hogy a parciális kutatás és annak bemu­tatása magában foglalja képzőművészetünk múltját, és utal jövőjére is. Termé­szetesen tudjuk, hogy a kiválasztott korszakok művészete sokkal terebélyesebb, sokszínűbb, sokkal több művész munkásságával kell és érdemes foglalkozni.

A könyv írója a 90-es évek elején kezdte el pályafutását, a vajdasági mű­vészettörténészeket jellemző terhelés alatt több korszakot és tágabb tartalmi területet kutatott, s rendezett velük kapcsolatos kiállításokat. A destruktív erők jellemezte évtizedben tekintett vissza a múltra, és követte a vele azonos időben és térben alkotó képzőművészek munkáját úgy, hogy egyre inkább az ikonog­ráfiái sajátosságok kerültek érdeklődésének középpontjába.

Az Életjel szerkesztőjének felkérése az eddig megjelent tanulmányainak és egyéb olyan írásainak a válogatására, illetve újraközlésére vonatkozott, ame­lyek nem jelentek még meg magyar nyelven, de a vajdasági magyar képzőmű­vészet szempontjából jelentős adatokkal szolgálnak, másrészt azokra, amelyek, kortársalkotókat mutatnak be. Az előlegezett bizalom arra sarkallta a szerzőt, hogy ne csak a kisebb, katalógusokban megjelent írásokat közölje újra, hanem új adatokkal és megállapításokkal is bővítse tanulmányait.

Az első fejezet két tanulmánya tehát az 1895 és 1937 közötti időszakra vo­natkozik, ezekben a szerző új kutatási eredményeket tár az olvasó elé, a máso­dik fejezet a 2001 és 2009 között keletkezett, rövidebb lélegzetű esszéket, tanul­mányokat foglalja magában, melyek többnyire a művészek felkérésre készültek és a velük közösen szerzett tapasztalatokra is reflektálnak.

Az első tanulmány egy fontos történelmi esemény megünneplésére készü­lő, békés társadalom s erre az alkalomra készült festmény köré koncentrálódik, a társadalomról és a műről adva képet. A könyv folytatásában a századforduló és az ezredvég párhuzamba állítása az országok szétesésén, az új művészi szer­veződéseken, a különféle művészeti iskolák találkozásán és a művészeknek a közönséggel való viszonyán kívül rámutat az egzisztenciális gondok terhelte időszakok hasonlóságára és különbözőségére – a művészeti koncepció, szerepvállalás és ikonográfia szempontjából is.

Az egymás mellé állított esszékből és tanulmányokból kiderül az is, hogy az alkotók más-más iskolákban, műhelyekben tanultak: Eisenhut, a palánkai (bács­kai) születésű, német származású művész Budapesten és Münchenben szerezte tudását. A felvidéki születésű Balázs G. Árpád szülei Bácskában telepedtek le, ő maga Budapesten, majd Prágában fejezte be az akadémiát, s Szabadkán meg Belgrádban teljesedett ki a munkássága. Folytathatjuk a sort Miloš Babićtyal, aki Szegedről érkezett szüleivel Szabadkára, majd Belgrádban telepedett le, de Szabadkán alkotta meg nagyméretű képeit. Az általunk röviden bemutatott kortárs művészek viszont már többnyire Vajdaságban születtek, és többé-kevésbé itt is tevékenykednek/tevékenykedtek, de más-más iskolában tanultak: Belgrád, Újvidék, Párizs, Budapest, Szeged és Pécs művészeti műhelyeinek a helyi színeit és egyéni tehetségüket vetítették a modern törekvésekre mindig érzékenyen reagáló vajdasági képzőművészeti palettára.

A könyv koncepcióját az Életjel szerkesztője, Dévavári Beszédes Valéria is alakította, aki a gazdag hagyománnyal rendelkező szabadkai kiadóműhely honismereti és művészetpártoló szellemét követve érdemesnek tartotta, hogy a szerző tanulmányaiból válogasson, s gazdagon illusztrálva könyv formában is megjelentesse őket. Ezért is meg türelméért, lelkesedéséért is köszönet illeti.

Öröm a szerző számára, hogy olyan szakvéleményezőkkel működhetett együtt, akik az adott témák kiváló szakértői: dr. Baranyi Anna művészettör­ténész, a szabadkai Városi Múzeum egykori munkatársa, Balázs G. Árpád monográfusa; dr. Bellák Gábor művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa, Benczúr Gyula monográfusa; Pejin Attila, a zentai Városi Múze­um történésze, a Zentai csata állandó tárlatának a kurátora.

Reményeink szerint munkánk gazdagítani fogja azt a tudást, amely az el­hanyagoltság ellenére továbbra is fel-felbukkan vizuális nyelvünk öröklött és alakított látóhatárán.