Emberek és otthonok

UTÓSZÓ

A könyvünkben olvasható írások az elmúlt tizenöt esztendőben születtek. A témák kiválasztásában meghatározó szerepe volt an­nak, hogy a szabadkai Községközi Műemlékvédelmi Intézet mun­katársaként elsősorban a népi építészet emlékeinek számbavétele miatt jártam a terepet. Elsődleges feladatom a szép falusi házak védetté nyilvánítása lett volna, de az elmúlt másfél évtizedben saj­nos azt tapasztaltam, hogy ez a jogi aktus még nem védi meg a népi örökséget a pusztulástól. Az épületek egy részét, melyekről e kö­tetben is szó van, időközben már lerombolták, esetleg átalakítot­ták, úgyhogy csak a helyszínrajzok és a fényképek őrizték meg őket az utókornak.

Kutatásaim viszonylag kis területre, Észak- és Nyugat-Bácskára korlátozódtak, de egy-egy téma pontosabb megvilágításakor figye­lembe vettem mindazokat az adatokat, melyek Vajdaságra vonat­koznak. E könyv szerzőjét elsősorban a vajdasági népélet érdekli, az összetett interetnikus kapcsolatok. Ezek az élet minden terüle­tén megnyilvánulnak, így természetesen a lakóházban, az itteni né­pek eszköztárában is.

A kutató számára izgalmas feladat, ha szembesítheti a szakem­berek nézetét egy-egy téma kapcsán. A hagyományos lakóház ta­nulmányozása nagy múltra tekint vissza a magyar, de a délszláv szakirodalomban is. A lakóház fejlődését, alakulását másképp ítéli meg Viski Károly és Jovan Cvijić, más az elképzelése Gunda Bélá­nak, Balassa M. Ivánnak és Barabás Jenőnek, mint Branislav Kojićnak és Branko Ćupurdijának. Szemléleti és módszerbeli kü­lönbségek vannak közöttük.

Vajdaságban a hagyományos lakóház egy nagy tájtípus peremén alakult ki az elmúlt három évszázadban, magán viseli a tájból adó­dó jellegzetességeket, azt, hogy a házakat földből és nádból építet­ték fel, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül a társadalmi tényezőket sem: az etnikai tarkaságot, azt, hogy a településeket többnyire mér­nöki tervek alapján létesítették, s a házak felépítését a mezőváro­sokban és a telepes falvakban már a XVIII. század közepén rende­letekkel szabályozták.

Könyvünknek nem feladata, hogy megrajzolja a bácskai és báná­ti lakóház általunk elképzelt fejlődési vonalát, néhány részkérdésre azonban választ kaphat az olvasó. A martonosi példák révén arra is, hogy a szerző hogyan gondolkodik a népi műemlékvédelemről. Az írás megszületése óta csaknem egy évtized múlt el, de nem rajtunk múlott, hogy a szép elképzelésekből nem valósult meg sem­mi. Az ismertetett házak egy része igen rossz állapotban még áll, a legrégebbi épületet, Rózsa Sándor csárdáját azonban 1989-ben le­bontották.

A vajdasági magyarság XVII. és XVIII. századi településtörté­nete összetett kérdés. Hogy honnan jöttek a bácskai, bánáti magya­rok, a szaktudomány számára többé-kevésbé ismert volt. A kérdés összetett voltára Gyetvai Péter nagyszabású monográfiája figyel­meztet bennünket, mert az egykori Tiszai Koronakerületben élő martonosiak, kanizsaiak, zentaiak, adaiak, moholiak, becseiek, péterréveiek származáshelyének pontos kimutatása módosítja azt az elképzelést, hogy Zenta, Ada magyar lakói kizárólag jász és palóc kirajzásúak lettek volna.

Bácska és Bánság újratelepítésében a szegedi nagytáj népessé­gének meghatározó szerepe volt. Bálint Sándor monográfiájában, a Szögedi nemzetben felsorolja azokat a településeket, ahol a szege­diek otthonra leltek. Elsősorban a XIX. század volt az az időszak, amikor új telephelyeket létesítettek, századunkban már csak kisebb csoportokban érkeztek vidékünkre, de ekkor is meghatározó szere­pet játszottak egy-egy település anyagi és szellemi műveltségében.

Vegyes etnikai közegben a sokfelől jött bácskai magyarok nem alakítottak ki sajátos néprajzi csoportot. A szabadkai magyaroknak nincsen olyan jellegzetes vonása, mellyel meghatározhatjuk szabadkaiságukat, hacsak nem az, hogy viszonylag gyorsan polgárosulnak. Az elkövetkezendő néprajzi kutatásoknak kellene meghatá­rozniuk, mely települések vizsgálhatók szűkebb néprajzi csoport­ként, ahol a nyelvjárás, az anyagi és szellemi kultúra kisebb egysé­get alkot. Doroszló és Gombos minden bizonnyal ilyennek tekint­hető. Külön csoportot alkotnak a kupuszinaiak. A Tisza menti ma­gyarok a szegedi nagytáj területéről jöttek ide, s itteni életük to­vábbi alakulásában meghatározó volt származásuk helye. A Tisza bácskai oldalán már nem ilyen egységes a kép: a nyelvjárási tarka­ság mellett, a népélet mikroelemeiben igen sok eltérés kimutatha­tó, így ezen a területen esetleg Zenta esetében beszélhetünk olyan sajátosságokról, melyek külön néprajzi csoportot feltételeznek.

Külön adósságunk a szórványokban élő magyarság népéletének a kutatása. Nemcsak a szerémségi és a bánáti, hanem a bácskai szórvány magyarok is sok tekintetben értékes tapasztalatokkal gaz­dagítanák ismereteinket. Penavin Olga és Diószegi Vilmos a nyelv­járási, illetve a néphit elemei alapján kimutatta jász és palóc tele­püléseinket a Tiszavidéken, Közép-Bácskában és a Bánságban. Nyugat-Bácskába minden bizonnyal nemcsak Kupuszinára jöttek szlovákok és felvidéki magyarok, hanem Nemesmiliticsre, Csonoplyára, Szivácra is. Nyelvjárásuk még napjainkban is őriz palócos elemeket.

Könyvünkben nem csupán a szegedi kirajzású bácskai magya­rokra vonatkozó adatokat találhat az olvasó, hanem olyanokat is, amelyek azt érzékeltetik, hogyan alakult Szabadka magyar lakossá­gának összetétele az utóbbi háromszáz esztendőben. Mivel ez utóbbi kérdés vizsgálata lényegesen összetettebb kérdés, mint az előbbi, írásunkat csak a probléma felvetésének, további kutatások elindítójának szánjuk. Ugyanígy gondolkodunk a többi témával kapcsolatban is. Részünkről azonban lezártnak tekintjük a napsu­garas házak és a gabonatárolók vajdasági kérdéskörét.

Végezetül köszönettel tartozom a szabadkai Községközi Műem­lékvédelmi Intézet egykori igazgatóinak, Sonja Medanskinak és Ante Rudinskinak, akik kutatásaimat támogatták; továbbá Augustin Jurigának és Jelisaveta Rudić Vranićnak, akikkel az elmúlt másfél évtizedben együtt dolgoztunk egy-egy témán. Könyvünket is az ő fotóikkal és rajzaikkal tettük szemléletessé.

Beszédes Valéria több mint egy évtizede a vajdasági népi műemlékeket vizsgálja. Ta­nulmányai is a műemlékvédelem egy-egy as­pektusának alaposabb megvilágítását szol­gálják. Az e téren kifejtett tevékenysége ösz­tönözte arra, hogy a parasztház elméleti kérdéseivel, az alföldi lakóház délvidéki vo­natkozásaival behatóan foglalkozzon.

Írásaiban a délszláv szakirodalom vonat­kozó eredményeit is számba veszi. Ismerete­it a terepi gyűjtései során szerzett tapaszta­lataival szembesíti. Vajdaságban a hagyomá­nyos lakóház egy nagy tájtípus peremén ala­kult ki az elmúlt három évszázad során és magán viseli a tájból adódó jellegzetessége­ket, azt, hogy a házakat földből és nádból építették. Nem hagyhatók figyelmen kívül azonban a társadalmi tényezők sem. Az Emberek és otthonok ugyan nem ad választ a vajdasági lakóház fejlődésével kapcsolatos kérdésekre, de rávilágít néhány részletprob­lémára. A kutató feladatának tartotta, hogy fel­térképezze az észak-bácskai népi műemlé­keket, amelyekhez szorosan kapcsolódnak a napsugaras házak, a gabonatárolók sokféle típusai. Nem csupán ezeknek az épületek­nek kétségtelen szépsége ragadta meg, ha­nem az is érdekelte, hogyan kerültek erre a vidékre, milyen interetnikus kapcsolatok fe­dezhetők fel elterjedésükben, akárcsak a festett bútorok esetében, amelyek észak-dé­li irányú mozgás következtében jutottak Vajdaságba.

Tizenhárom értekezést tartalmazó köte­tének középpontjában az emberi hajlék áll, akárcsak előző könyvében, az 1991-ben megjelent A házban. Ugyanakkor kutatási területének településtörténetét is vizsgálja, mivel szorosan összefügg az itt élő népek egymásra kölcsönösen ható kultúrájával.

A szerző a Szabadka központú régiónál, melynek pereme a vajdasági Észak-Bánátig ér el, elengedhetetlennek tartotta a bácskai és a temesközi magyarok szegedi kirajzásá­nak elemzését. Gyűjteményében azonban nemcsak erre vonatkozó adatokat találhat az érdeklődő, hanem olyanokat is, amelyek azt bizonyítják, hogyan alakult Szabadka magyar lakosságának összetétele a török hó­doltság után.

A szabadkai néprajzkutató figyelmét nem kerülhették el a Bácskára olyannyira jellem­ző tanyák sem, hiszen a szabadkai szállások kialakulásának, azok korai népességének le­véltári kutatása kiegészíti az itteni magyar­sággal kapcsolatos ismereteinket. Ugyanak­kor nem feledkezett meg a nyelvjárási jelen­ségekről sem, mert meggyőződése, hogy a néprajzkutatás elválaszthatatlan a dialekto­lógiától.

Beszédes Valéria írásainak hitelességét az is szavatolja, hogy jól ismeri a szakirodai­mat, s azt, mint bizonyító apparátust kellő­képpen fel is használja. Ily módon egyaránt meggyőzően szólnak a szakmabeliekhez és a laikusokhoz, s erősítik bennük a kulturális és nemzeti tudatot.