Ellen-máglya

Tizennyolc ​évvel ezelőtt jelent meg Koncz István első verseskönyve, az Átértékelés, amely – irodalomtörténeti értékelések sora állítja – nemcsak a hatvanas években formálódó, újabb költészetünknek adott impulzusokat modern költői szenzibilitásával, hanem a háború utáni jugoszláviai magyar költészet egyik jelentős teljesítménye is. Koncz István új kötete az elmúlt tizennyolc esztendő költői termését prezentálja, s magában foglalja a kétnyelvű Pesme-Versek anyagát, amely 1978-ban jelent meg a belgrádi Narodna knjiga Könyvkiadó gondozásában. Legújabb verseiben az Átértékelést létrehozó és meghatározó szemléletet következetesen érvényesítve Koncz István a lét költői megfogalmazására, értelmezésére tesz kísérletet, ám szövegeinek legmélyén olyan belső modulációkat találunk, amelyek értéktöbblettel telítik a jellegzetesen konczi világlátást és formateremtést.
Koncz István számára a vers kihívás, ugyanakkor gondolkodásának formája is. Nemcsak gondolati problémákat fogalmaz meg, hanem verseinek pillére és létanyaga is a gondolatiság. „Megfogalmazom mindazt, amit /ígér a lét, – a pusztulás – /ez az élmény, amit önmagából / el nem pusztíthat…” határozza meg ars poeticáját. Egyik kritikusa írta róla: „szenvedélyes intellektualizmus és érdemes racionalizmus jellemzi világhoz való viszonyát.”
A világban való védtelen bolyongás és a beletörődés lehetetlensége az az örök máglya, amelynek tüzén izzik a vers. S bár Koncz István versében kételkedik, perlekedik, mégis hisz a költészet erejében. Emberi-költői magatartásáról így vall kötetében:
„Én, Koncz István ezerkilencszázharminchét / augusztus huszadikán / születtem, és /azóta nem / törődtem bele a világba.