A bujdosó visszanéz

Fekete Lajos, habár a Szilágyságban született és több mint négy évtized óta Budapest környékén él, a két világháború közt a jugoszláviai magyar irodalom egyik vezető költőegyénisége volt. Nálunk, Vajdaságban – Újvidéken és Szabadkán – jelent meg első három kötete, tehát itt bontakozott ki költészete, méghozzá irodalmunk hőskorában, amikor egy-egy könyv, kiváltképp versgyűjtemény éveken át ott porosodott a polcon. Az úttörők – Szenteleky Kornél és Csuka Zoltán – kis számú csapatához tartozott az alatt a csaknem tíz év alatt, amelyet Bácskában töltött, miután a Magyar Tanácsköztársaság összeomlása után politikai emigránsként Jugoszláviába szökött. Számtalan költeményének volt színhelye és ösztönzője ez a táj mindaddig, amíg a katonai diktatúra irodalmi tevékenységéért ki nem utasította. De még azután is, hogy visszatérése után szélesebb horizontok nyíltak meg előtte, ennek a vidéknek az igézetében élt, akárcsak akkor, amikor szellemi életünk élvonalában állt. Hangja sohasem volt harsogó, mégis elég erős volt ahhoz, hogy eljusson azokhoz, akik szeretik és értékelni tudják a gondolati szépet. És nemcsak nálunk, de a határokon túl – Magyarországon, Csehszlovákiában, Romániában, sőt a messzi Amerikában – is értő fülekre talált. Hiszen a Tengerzúgást, Budapesten megjelent első kötetét, nem kisebb író köszöntötte, mint Illyés Gyula, megállapítván róla, hogy igazi tehetség bélyegét viseli magán. A három évvel később, 1934-ben kiadott Vassal és fohásszal pedig meghozta számára a legnagyobb elismerést: a Baumgarten-díjat. Méltó tisztelgés volt ez a költő előtt, aki mindig arra törekedett, hogy a lírai hagyomány legszebb eredményeit folytassa. Önéletrajzi jegyzeteiben erről a szándékáról vall, de mindenekelőtt ifjúságának itt töltött küzdelmes éveiről. Ezért mindazok figyelmére számot tarthat, akik érdeklődnek művelődési életünk értékei iránt.