A bogyófák árnyékában

„Sokat és sokszor írtam emlékeimben féltékenyen őrzött szülővárosomról, melynek múltjában kutászkodva, búvárkodva, talán öntudatlanul is önmagam megismerését kívántam hatékonyabbá tenni. Fáradozásaim nem voltak hiábavalóak. Ma már tudom, a sok lehetőség közül - hiszen születhettem volna akár Nyíregyházán is, édesanyám s Krúdy Gyula szülővárosában - miért éppen a bogyófák árnyékában láttam meg a napvilágot, a Stapari út 54-ben.
Az ember tanulni születik e világra, az anyagmeghatározta létezés eme kék bolygójára, és a letelt idő után azt viheti magával, amit lelkében, szellemében összegyűjtött, felhalmozott. Ne gyűjtsetek kincseket, mondja az írás, mert azok a mulandóság letéteményesei. Az öröklétet másutt lehet tetten érni, abban például, ahogyan a kialakított emberi kapcsolataink révén másokban megőrződik egy-egy gesztusunk, szavunk, gondolatunk, kisugárzásunk melege.
A jelenben élve és a múltat kutatva így hagytak nyomot bennem EMBEREK, szülővárosom egykori, s itt-ott mai lakói is, akik mindenekelőtt arra tanítottak meg a gyakorlatban, amiről később Hamvas Bélánál olvastam. jelesül, hogy az embernek világa van. Ennek a világnak kell az értelmes élet okán kiteljesednie e földi élet során, néha, sőt gyakran a körülmények, a környezet ellenére, s ebben a kiterebélyesedési folyamatban mindent megkapunk, amire szükségünk van. ha a világunkhoz, a saját világunkhoz való feltétel nélküli hűség próbáit kiálljuk."

(Részlet a szerző előszavából)