Az utak ismeretlenjei

Lévay Endre évtizedeken át falukutatói munkát is végzett, akkor is, amikor mint riporter, vagy mint valami belső sugallatra hallgató irodalomszervező és tehetség­kutató járta az országot, a Vajdaságot. Ezekből az utazá­sokból – sokszor csak bolyongásokból – nem egy regénye, útirajza, novellája, hangjátéka született. Műveit soha nem gyöngyözte ki magából csupán négy fal kö­zött; soraiból kiérezzük, neki is voltak íróasztal feletti tűnődései, de témái nem ezeknek a termékei, hanem a tájból, a mindennapi élet rezdüléseiből hajtottak ki.

Az utak ismeretlenjei gyakran egymást követő uta­zásainak, bolyongásainak visszatükrözői. Az itt össze­gyűjtött elbeszélések időben három évtizedet ölelnek át: 1947-től 1977-ig. Tehát ezek az egyszerű emberek­ről szóló szelíd történetek egy emberöltőnyi időről vallanak az olvasónak Szabadkáról, a Vajdaságról. A fejezetek parányi mozaikkockákat rögzítenek azzal az írói szándékkal, hogy ezekből a pasztellszerű, vagy oly­kor villogó kockákból egy olyan körkép álljon össze, amelyben a vergődve vagy zavartalan csendben, nyuga­lomban s az így meglelt boldogságban élő emberünk a maga lelkialkatára ismerjen, és megvallja magának: „Lám, így éltem én is talán.”

A földjéhez hű olvasó sokszor az írásokban ön­magát keresi, s ha ilyen vagy olyan formában megleli, az ábrázolt alak – még ha szálkásan ábrázolt is – köze­lebb kerül hozzá. Az itt közölt elbeszélések írója sajá­tos tipológiájával mintha nyíltan ki is mondaná, hogy ez a törekvése: embert állítani az Időbe, úgy és olyannak, ahogyan és amiként a mi égtájunk alatt él. Az Életjel abból az alkalomból adja ki ezt az el­beszéléskötetet, hogy szerzője hetvenedik életévébe lépett.