Az ösztönélet Csáth Géza novelláiban

„Desiré, vigyázz, támad az idő!” – hivatkozhatunk a Csáth Gézát idéző Esterházy Péterre. Csáth és az Idő – főként erről az életrontó kapcsolatról és a Don Quijote-i küzdelmet követő feledésről szól Brassai Zoltán tanul­mánya. „S különösen manapság me­rül föl ez a kérdés elementáris erővel, amikor az embereket az idő gondola­ta jobban elfoglalja, mint valaha” – írja Csáth A sebész című novellájában. Szomorúsági tébolynak nevezi azt a szellemi állapotot, amelytől még a huszadik század lótás-futása sem sza­badítja meg az embert. „Súlyos dolog ez” – folytatja. – Az időnek a mérge beleette magát a filozófiánkba a művészetünkbe, a napi beszédbe.” Talán egy sebészi beavatkozás segíthetne rajtunk. A „homo novus” megszületé­séig azonban egyetlen kiút marad: a pótszer.

Brassai Zoltán azt vizsgálja, ho­gyan veszítik el Csáth korának ködlovag-művészei időérzéküket, hogyan szenvednek a darabokra tört világ­ban, hogyan adják fel az egyetemes­ség igényét. A világképüket megőrző művészek teljességre és harmóniára vágynak, miként később Ottlik Géza, Weöres Sándor és társaik. Csáth és korának művészei a rilkei gondolat­hoz híven fordulnak belső világuk felé, viaskodnak a rájuk nehezedő múlttal, sőt a kelet-európai írók prófétikus szelleme is szembetűnő.

Nemes Nagy Ágnes a között szóval jellemezte művészmesterségét. Az út­keresés attitűdjét bemutató Brassai-kötet kulcsszava is ez a szó lehetne. A szerző novellaelemzései elvetik a me­rev kategóriákat, a „művészhős” pe­dig múlt és jövő között vívódik, az impresszionizmus és a szecesszió íz­lésvilága érinti, a vidékről érkezett al­kotó társadalmi feszültséget érzékelő éleslátásával él a fővárosban, a „bol­dogtalan boldogságkeresés” útján in­dul, sőt novelláiban is az átmenetet képviseli: a drámai monológhoz köze­lít. Osvát Ernő Ambrus Zoltánra vo­natkozó reflexiója, amely szerint min­den ember egy tengert hord a lelké­ben, Csáthra is érvényes. Brassai a Csáth-hősök ösztönéletének mozza­natait kutatja, de a legújabb prózaírói törekvéseket is elemzi a kortársai kö­zül kiemelkedő novellista munkássá­gában. A kötet éppen arra mutat rá, hogy a végtelenre vágyó írót ne szo­rítsuk be az idő korlátai közé, óva­kodjunk a merev besorolástól.

A tanulmány 1980-ban készült. A Csáth-kiadások száma azóta is gyara­podott, a Csáth-szakirodalom gazda­gabbá vált, de Brassai Zoltán olvasata ma is időszerű, új értékekre irányítja figyelmünket a tragikus sorsú író ko­rai halálának hetvenötödik évforduló­ján.

Hózsa Éva