Az árulás vizsgálata

Már a kötet címe, Az árulás vizsgálata jelöli Mikovićköltészetének alaptémáját és szoros összefüggést mutat a könyv tartalmával. Ő ugyanis nem alkalmazza a moder­nisták által annyira kedvelt meghökkentési, un: sokkeljá­rást, amelyben a cím és a megverselt témája és tárgya között csak kínkeservvel vagy éppen sehogy sem lehet kapcsolatot fölfedezni. Miković lírája egy belső rendre épül, olyanra, amely közelebb áll a vers diszkurzív, metonímikus alapozásához, mintsem a metaforikushoz. Azál­tal azonban, hogy a költő kijelöli témavilágát és a szövegforrás befolyásolja az olvasatot, a probléma közel sincs megoldva. Ellenkezőleg, gondolati összetettséget és bukfenceket eredményez: leírja a megoldást, de a problé­mát magunknak kell föltárnunk, vagy legalább részletei­ben megsejtenünk. A szöveg azáltal, hogy különösebb szellemi erőfeszítés nélkül közérthető, valójában nem ok­vetlenül jelenti azt, hogy viszonyulásunk a műhöz helyes és igaz. A műalkotást végső soron esztétikailag a megkö­zelítés, nem pedig a téma, a tartalom vagy a forma hatá­rozza meg. Ha minden kapcsolat a művel szükségszerűen viszonyulást föltételez, lehet-e az önkényes és véletlen? Kiutat ebből az ellentmondásból, még ha nem is tartós és kielégítő megoldásként, abban találhatunk, ha kontaktus helyett a művel való találkozásról beszélünk, amelyet vo­natkozó viszonyként határozhatunk meg. Ily módon kizárjuk az önkényesség lehetőségét, a véletlen pedig dialektikus bonckésként működik – szétrombolja az alko­tást s a tartalom és forma összetett interakciójában a viszonyt a viszonyon belül, engem pedig Énként szubjektivizál. Az Én-Te determinált szembesülést valósít meg a művel abból a célból, hogy a tudat elkendőzze a világban a való létezés értelmét.

Ez az elmélkedés Miković költészetéről bevezetési kísérlet, és a könyvben megénekelt dolgok és jelenségek olyan másolása, amely abba a kérdésbe torkollik: honnan az értelem a világ és ember relációjában? Miković szerint (és talán nem csak őszerinte) az ember előtt a világ önma­gáról árulás útján tesz hitet. A filozófus szerint a világ a látszatban és a fogalomban tetéződik, a költőnek pedig a nyelven keresztül szolgáltatja ki magát, amelyben a teljes valóság születés és halál között feszül meg, alapjában fölfoghatatlanul. Az élet így a valóságosság, nem pedig a valóság nyelvi artikulációjaként jelenik meg. A valóságos­ság magát abban az igazságban mutatja meg, hogy itt vagyunk, itt, ahol az Én már nyelvileg eleve a Te-hez láncolódik, a metszeten keresztül az egység tarkaságát adva, a konkréttal gazdagítja az életet, és a verset magát, ha nem is lényegünk alapjaként éljük meg, de legalább akként föltételezzük. Az árulás Mikovićnál a tettek világá­ban beálló viszonyaink metaforája, trópusa, amelyben lé­nyekre találhatunk, ám teljességükben nem ismerhetjük meg őket.

Az árulás kiegyenlítődik istenkeresésünk útjával, ponto­sabban Isten létének a megalapozásával a versben, illetve a világban. Költészetében Miković egy kialakult, adott és jól megformált világból indul a konkrét emberi felé, afelé, aki egyre kevésbé kérdez rá önnön lényegére, s aki ezért egyre kevésbé élheti meg önmagát autentikusan, saját lényének gazdagságában. Egyre kevésbé árulja el és ismeri meg önmagát. Tehát Miković olyan ember képét vetíti elénk, aki a civilizáció beteges általános funkcionálá­sában csak technikailag igazolja magát. Nem valósít meg viszonyokat, hisz nem attól fél, hogy elárul, hanem attól, hogy elárulják.

Miković könyve párbeszédre késztet bennünket önma­gunkkal, leleplezte azt az embert, aki az ipari, tudomá­nyos, technikai, társadalmi és minden más forradalom után teljes sikerrel szolgáltatta ki az emberit, végérvénye­sen és maradéktalanul. Az árulásnak ez a kivizsgálása költői kísérlet az emberhez való visszatérésre, az ember­hez, aki átélheti önmagát, és ez a megtérési út (az ember élménye az emberrel) vagy csak az Istenen, vagy csak a versen keresztül lehetséges. Harmadik út nincs.

Vojislav Sekelj (Jósvai Lídia fordítása)