Afrikai út 1884

UTÓSZÓ

Minden urbánus közösségnek megvan­nak a maga kiemelkedő egyéniségei, nagy emberei.

Minden közösség kialakítja a nagy em­bereihez való viszonyát. Az egyik helyen számon tartják őket, büszkék rájuk, má­sutt hajlamosak megfeledkezni róluk.

Szabadka nem tartozik kimondottan a figyelmes városok közé; teljesen nem tör­li ki emlékezetéből érdemes vagy híres polgárainak az emlékét, de csak nagy rit­kán büszkélkedik velük. Függetlenül a sti­muláló vagy destimuláló tényezőktől.

Hálátlanok a szabadkaiak? Ne ítéljük el őket túl szigorúan. Talán nem hálátla­nok, csak kissé restek és közömbösek a közélet egyes területein történő esemé­nyek iránt. Mi más oka lehet annak pél­dául, hogy mindegy nekik, hogy azok az utcák, amelyek a közülük kiemelkedett írók, tehetséges közéleti munkások, művé­szek, tudósok vagy felfedezők nevét vi­selik, szinte kivétel nélkül a városköz­ponttól távolabb eső, sőt eldugott város­részekben vannak? Nem csoda, ha megál­lapítjuk, hogy Vojnits Oszkár sem részesült más bánásmódban.

Szabadkának a múltban egyetlenegy híres világutazója volt. Olyan fia, aki a szó legteljesebb értelmében nevezhető vi­lágutazónak – felfedezőnek. Aki utazá­sait nem tekintette csupán időtöltésnek, hanem megfigyeléseivel, gyűjtőtevékenysé­gével, könyveivel és cikkeivel ahhoz is hozzájárult, hogy jobban megismerhes­sük az ő idejében még többé-kevésbé is­meretlennek számító, itt, Közép-Európában mindenesetre kevésbé ismert föld­részeket. Ez az ember, Vojnits Oszkár, megbecsült, legendás hírű vadász volt, aki­nek a halálhírét (1914. május 18.) a te­kintélyes budapesti vadászati szaklap, a Nimród nem egészen két hétre rá, július elsejei számában vezércikkel tudatta. Eh­hez tudni kell, hogy Port Saidban hunyt el ötvenéves korában: születésnapján fej­be lőtte magát.

Amikor a világnak tőlünk legtávolabb eső részeiben járt, Vojnits Oszkár akkor sem feledkezett meg szülővárosáról, Szabadkáról. Vadásztrófeáinak és egzotikus néprajzi gyűjteményének egy részét ar­ra szánta, hogy itt egy néprajzi múzeum alapjait képezze. Erről a gyűjteményről többet tudhatunk meg Székely Tibor ugyanebben a sorozatban megjelent mű­véből, amely Vojnits Oszkárról az egyet­len eddig írt monográfia. (A világjáró va­dász. Életjel Miniatűrök 34. 1980.)

Nem kell ezek után csodálkozni, hogy életének egyes mozzanatairól ma oly ke­veset tudunk. Elsősorban ezért jelenthet­nek számunkra újat az itt közölt útijegyzetek, amelyek több szempontból is po­zitívan értékelhetők. Mindenekelőtt kitű­nik belőlük, hogy már korán, 20 éves korában járt Afrikában, illetve a Közel- Keleten, és hogy már első útjáról ké­szített jegyzeteket, amikor még nem gon­dolt távolabbi jövőjére. Igaz, nem rend­szeres útinaplóról van szó, csak a leg­végén kezdte napokra bontva elbeszélni benyomásait. Felváltva ceruzával és tin­tával írta, amiből szintén arra lehet kö­vetkeztetni, hogy rendszerint hosszabb pe­riódusok eseményeit foglalta össze.

Arról egyáltalán nem szól, hogy mi­ként került sor az utazásra. Többesben beszél, de csak jegyzetfüzetének 66. ol­dalán említi először útitársa, nagybátyja, Vojnits Jakab nevét. Vojnits Jakab ak­kor már bizonyára betegeskedett (légző­szervi bántalmai voltak) és ezért határoz­ta el, hogy Oszkár kíséretében a telet eny­hébb éghajlatú tájon tölti. A zord és szá­mára nehezen elviselhető tél elől, egyes megőrzött levelekből ítélve, a következő években is elmenekült és a tavaszt a Földközi-tenger partján várta meg. Val­lásos ember lévén (Oszkár is az volt), úticéljai között szerepelt a Szentföld is, egészsége javulását pedig valószínűleg a heluáni kénforrások közelében remélte, ahol Oszkár, mellesleg, halálra unta ma­gát.

Az úti beszámoló 1884. november 29-én kezdődik Szabadkán és 1885. április 24-én, tehát pontosan száz évvel ezelőtt zárul Korfu szigetén. Ütjük befejező ré­sze, a hazatérés leírása, valami miatt el­maradt.

A feljegyzésekből nem derül ki, de a későbbi események bebizonyították, hogy az ifjú Vojnits Oszkárra ez az utazás sorsdöntő hatással volt.

Néhány mondat erejéig szólni kell ma­gáról a jegyzetfüzetről is.

Sötétszürke, egyszerű, érdesen imp­regnált, 15X9 cm nagyságú, vászonborí­tású, sárga béléslapokkal erősített füzetecske. Tulajdonképpen egy kis könyvvi­teli zsebkönyv, amelybe használója a rub­rikákra való tekintet nélkül írta feljegyzéseit, összesen 109 maga számozta ol­dalon. 109 oldalon van írás, de 111 ol­dal van megszámozva. A 89. és 90. ol­dal között két számozatlan és üres (összeragadt) oldal található. A füzet elejé­ről és végéről a feljegyzések megkezdése előtt meg nem határozható számú, bizo­nyára teleírt, használt lapot kitéptek. A hátulról számított harmadik oldalon arab–magyar szójegyzék van „Arab sza­vak” megjelöléssel, amely azonban csu­pán 12 szót tartalmaz. A feljegyzések hol ceruzával, hol pedig fekete vagy lila tin­tával íródtak.

Tekintettel arra, hogy egy ilyen fela­datban teljesen járatlan és tapasztalat­lan fiatal ember munkájáról van szó, a kéziratba óhatatlanul bekerültek szerkesz­tési, helyesírási és mondatszerkesztési hi­bák is. Ez a körülmény indokolttá tette a kéziratnak a mai helyesírási szabályok szerinti közreadását. Néhány helyen sti­lisztikai szempontból is simításokat kel­lett végezni, de csak olyan mértékben, amennyire az nem ment az eredeti szö­veg rovására.

A füzet és a közölt fényképek e sorok írójának tulajdonában vannak.

SZEKERES LÁSZLÓ

Hogyan lesz valakiből világutazó, felfedező? Milyen belső indíté­kok és külső feltételek alakítják ki azokat a tényezőket, amelyek ilyen irányban hatnak egy ember életcéljainak kialakításában? A feltett kérdésekre nem lehet pontos feleletet adni, mert a régi vágású vi­lágutazó, földrajzi, nép­rajzi felfedező és pub­licista – amivé Vojnits Oszkár érett korára vált – a századforduló társadalmának különle­ges, sőt egzotikus figu­rái közé tartozott. Fő­leg akkor, ha az a figura egy olyan, fantá­ziában nem bővelkedő társadalmi közegből sza­kadt ki, mint amilyen a szabadkai volt.

Egy ilyen szabványos­nak nem mondható életútnak a legfontosabb meghatározói közé min­denképpen az első na­gyobb utazások tartoz­nak. És Vojnits Oszkár esetében éppen a legel­ső afrikai út, naplónak még nem nevezhető, de ahhoz már közel álló útijegyzeteit tartjuk ke­zünkben. Azoknak a fel­jegyzéseknek a szövé­sét, amelyeket a fiatal Vojnits egyiptomi és palesztinai útja során ké­szített, és amelyek vélet­lenül kerültek a közlő, Szekeres László kezébe, elkerülve a megsemmi­sülés fenyegető veszé­lyét.

Ezekből a száz évvel ezelőtt készített jegyze­tekből megismerkedhe­tünk a Közel-Kelet min­dennapjaival, az epyiptomi műemlékekkel, pi­ramisokkal, szfinxekkel, a nép hétköznapi éle­tével. Színes képet ka­punk a városokról és az egyszerű emberek vise­letéről. Éppen ezek a leírások képezik a kötet legértékesebb részét.

Szekeres László, aki az utószót írta, régész létére is utazónak te­kinthető. Csak ő nem vonaton, hajón és repü­lőn közlekedik, hanem a régészet módszerével az őstörténet és korai történet szövevényes és homályos zugait járja és végez néha meglepő és érdekes felfedezése­ket. Több mint negyedszázada a szabadkai Vá­rosi Múzeum munkatár­sa és mint ilyen nagyon sok népszerűsítő cikk,szakmai beszámoló, ta­nulmány és hat könyv szerzője.